Végre

Menefer egyedül maradt a palotájában. A testvére meghalt, a hadseregét lemészárolták, szövetségesei, a boszorkányok a saját sérüléseikkel voltak elfoglalva, és itt hagyták. Nem neheztelt rájuk, hiszen ő kérte, hogy törődjenek magukkal, és menjenek, ha úgy kívánják. Ők pedig egyből éltek is a lehetőséggel. Ami azt illeti, a férfinek szüksége volt rá, hogy egyedül dolgozza fel a gyászát.

Megnyerték a csatát, talán a háborút is, ebben biztos volt. A lelkek nem sipákoltak, nem könyörögtek oltalomért. Nem maradt semmilyen zaj, csak a lépteinek kongó üressége, és a sivatagi szél mely átjárta a lepusztult csarnokokat.

Ez volt az otthona, itt élt több ezer éven át a testvérével. A fivérével, ikertestvérével, az egyetlennel, akit mindennél fontosabbnak tartott. És elvették tőle. Mintha a fél oldalát szakították volna le. Hiányzott neki, hogy hallja a testvére gondolatait, hogy szavak nélkül is megértsék egymást. 

Minden csak rá emlékeztette. A palotájuk falai, a hatalmas oáziskert azon belül. Sok-sok ezer együtt eltöltött évük, melyben sosem hagyták magukra egymást. Együtt élték túl az istenek háborúját, együtt alkalmazkodtak, mikor az isteneket kitiltották Luxheyből, és ők ketten maradtak a megváltozott világban.

Lassú körútra indult a megostromolt palotaerődjében. A fekete savas vér szennyezte a folyósokat, falakat, noha a förmedvények teste már elporladt. Egy sem maradt az invázióból. Egy senkiházi másik síkról érkező undormány sem maradt. Szerencséjükre, vagy különben a poklok kínjai kényeztetésnek tűntek volna a fortyogó haragja mellett. Apropó, démonok.

Menefer a falon túli dűnéken kiszúrt egy távolodó alakot. Szánalmasan vonszolta magát homokban, sötét csíkot húzva maga után. A lelkek egyből a fülébe súgták. Pokolfajzat.

Azok a rohadékok tehetnek mindenről! Ők hallgattak a hívó szóra, ők nyitották a kaput, ők próbálták elözönleni Luxheyt! Ők okozták a fivére halálát...

A félisten gondolkodás nélkül cselekedett. A szél hátán indult tovább, homokszemcsékké válva, hogy áldozata előtt öltsön alakot. Kezeiben a khopesek csillantak. A kérdőjel alakú pengéken visszatükröződött a hold fénye.

A démon sebesült volt, vérét a homok nyelte el. Aranyló tekintete félelemmel telt meg, ahogy Menefer fölé tornyosult.

- Ne! Könyörgöm, ne bánts! Én csak parancsot teljesítettem! - borult arccal a homokba előtte, amennyire a sérülései engedték. A csillagok és a hold megvilágították korábbi hegeit, és friss vágásait. Valószínűleg sosem bántak jól vele, bármelyik síkon is kellett tengetnie szánalmas napjait.

- Elvettétek tőlem a testvérem. Egy ősi félistent. El akartátok pusztítani a világom, az otthonom. Ezt nem hagyhatom megtorlatlanul - a homok szemcsék megemelkedtek, és vad táncba kezdtek, ahogy a férfi ereje megmutatkozott, és egyre inkább szabadjára engedte. Már-már forgószélként vette körbe őket, még az eget is eltakarta.

- Kímélj meg, könyörgöm! Örökre a szolgád leszek!

- Ahogy szolgáltad az előző uradat is? - dörrent rá, és meglendítette a pengéjét. A démon vinnyogva hátrált, de nem elég gyorsan, és a khopes felhasította a pofáját.

- Engedelmes, és hű rabszolgád leszek! - rimánkodott a pokolfajzat továbbra is.

Menefer undorodva elhúzta a száját.

***

Sokáig vadászott még a megmaradt démonokra. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kikövetkeztesse, hogy a vesztes csata után amelyik még élt, az felhúzta a nyúlcipőt. Nem is haragudott érte, elvégre egy önző fajról volt szó, amelyik csak önmagához hűséges. A dühét és bosszúvágyát az okozta, hogy miattuk halt meg a testvére. Az egyetlen testvére. Egyesével, irgalmatlanul pusztította mindent. Nem kímélt egyet sem, bárhogy könyörögtek, acsarkodtak. A nomád törzseknek, sivatagi faluknak feltűnt a bosszúhadjárata, habár nem tudták az okát. Menefer el Sayed ismert alakja volt a térségnek, és mindenki félelemmel és tisztelettel bánt vele. És ez így is volt jól. Nem kellett a világnak tudnia, hogy az isteneknél is nagyobb borzalmat akartak elszabadítani a sivatagos Prenslikben. Démonvadász tetteit azonban hála övezte, ahogy minden útjába akadó pokolfajzatot megsemmisített. Még csak nem is pusztán megölte őket, hogy azok vissza kerüljenek a poklokba, hanem tett róla, hogy soha többé ne is létezhessenek.

Gyanította, hogy páran a tengeren túlra menekültek előle, de oda már nem követte őket. Biztosra vette, hogy bárhová is menjenek, csak gyötrelem vár rájuk. Elvégre egy épeszű halandó sem tűri meg sokáig ezeket a szörnyetegeket.

Mikor visszatért a palotájába, a lelkek, vagy inkább szellemek már eltakarították amit lehetett. Az egykor dicső épület azonban siralmas látványt nyújtott, még így is. Repedések, egy-két leomlott torony, kitépett ajtók fogadták Menefert. És a kongó üresség. 

A testvérével kéne most itt állnia, győztesen, megérdemelt pihenésüket töltve. Talán innának, táncolnának, talán valamelyik halandó királyi udvarban kapcsolódnának ki, talán utaznának. De... arról nem volt szó, hogy egyedül kell maradnia a világban. A soha be nem tartható ígéretek, amiket egymásnak tettek, még fájóbban nehezedtek rá.

A férfi nagyot sóhajtott, és lecsatolta magáról a begyűjtött démon fejeket. Alig fértek el felfűzve a hátszíjára. Csak afféle idegen riogatónak tartotta meg őket, hasznára már senkinek nem lehettek, még varázslat alapanyagként sem. A lelkek egyből el is kezdték karóra tűzni őket a palota falain túl.

- Mazir, Keletnek uralkodója, nagy bölcsességű vezér, szeretnék a birodalmadba lépni! - térdelt le tisztelettudóan a félisten. Még a fejét is lehajtotta, és a szemét lesütötte.

Egy hűvös szellő futott végig a tájon, melyet csak a különlegesek érezhettek meg. Mikor Menefer feltápászkodott, ismét a régi pompájában látta az otthonát. Azaz, hogy majdnem. A leomlott részeket áttetsző, halványan derengő emlékek töltötték ki, a repedések fénnyel teltek meg, és mindenhol az itt maradt szolgák lelkei sertepeltétek. Alázatosan meghajoltak uruk előtt, amaz pedig viszonozta az üdvözlést. Rég nem látott arcok köszöntek vissza, halandóké, akik már rég nem éltek, de egykor ismerte őket, hiszen őt szolgálták. Egyedül a fivére arcát nem láthatta többet.

Egy jó kedélyű, pufók, elegáns selyembe burkolt alak jelent meg mellette. Drágakövekkel kirakott turbánja csak úgy csillogott a sejtelmes derengésben.

- Menefer el Sayed, a régi istenek fia, démonok üldözője, gyász enyhítője, lelkek segítője, te mindig otthonra találsz a birodalmamban - mosolygott rá szélesen. - Sajnálom, hogy ikerfivéred nem osztozhat ebben, de tudd, hogy sosem feledjük a nevét, és a hőstettét. Megvédtétek Luxheyt, attól, amitől még az istenek is rettegnek, és a halandók nem is tudnak róla.

- Köszönöm a kedvességed, Mazir - hajolt meg előtte a férfi.

- Maradj, menj, és jöjj, ahogy csak a kedved tartja. Bármit szeretnél, csak szólj, és teljesül.

Menefer hálásan bólintott, majd a szobája felé tartott. Fáradtan dőlt be a párnákkal teli ágyába, majd beleordított az egyikbe. Utána még sok álmatlan éjszkája volt.

*** 

Sok-sok év telt el, mire híre jött, hogy valami készül. Valami olyan borzasztó, ahhoz hasonló, mint régen. Ami miatt megsemmisült a fivére. Ami miatt kitörlődött a létezésből.

A lelkek égen-földön keresték, míg végül a dzsinn nagyúr birodalmában megtalálták. Eleinte meg se akarta hallgatni őket, de minél többen érkeztek, annál inkább világossá vált, hogy a helyzet nem tűr halasztást.

Menefer összeszorult torokkal mégis várt még egy-két napot. Talán a luxheyiek megoldják. Elvégre nem intézhet el ő minden problémát. Már nem védelmezi a világot, visszavonult. Soha többet nem akarta átélni, amit akkor. Még akkor sem, ha már nem volt vesztenivalója. A testvére nélkül nem látta értelmét.

A lelkek viszont egyre csak sürgették, hogy tegyen valamit, lépjen közbe. Elvégre csak az ősi félistenek és sárkányoknak lehetett elég ereje szembenézni vele...

Menefer viszont nem akart kötélnek állni. Oldja meg a tengeri félisten. Oldja meg a tanító sárkány. Oldja meg bárki más.

Aztán azon kapta magát, hogy khopeseit élezi, és visszalépett az emberek síkjára, harcra készen, ha kell, egyedül. Már idézte a szelet, mely bárhová el tudta vinni, már érezte, ahogy homokszemcsékre bomlik, és a lelkek buzdították, bátorították, hogy siessen, amikor egyszerre csak csönd támadt.

Menefer megállt a mozdulatban. Talán elkésett? Talán hiába volt minden?

És akkor, a lelkek ujjongásban törtek ki. A félisten megkérdezte tőlük, hogy mi történt, és megtudta, hogy a luxheyiek megoldották. Megakadályozták ugyanazt a katasztrófát, amit ő oly sok éve. Egyszerű halandók képesek voltak erre.

A férfi leeresztette a khopeseit. Talán már nincs is szükség rá. Talán a féistenek ideje lejárt. Talán tényleg pihenhet végre.

A gondolat üdítően hatott rá.