Az időjárás a vihar másnapján rendkívül forrónak ígérkezett. Elianor a fekete kígyó tojásokat egy homokos vödörbe tette, és felvitte az emeleti hálószobába, ami szinte egész nap fényben fürdött. Evett egy keveset, majd nagyjából három órán át dolgozott a kapu körül. Amikor a hőség kezdett elviselhetetlenné válni, a lány a házba menekült. Érintetlen lévén, a vendégszobát találta a legbiztonságosabbnak arra, hogy beköltözhessen az épületbe, mert eltekintve a rossz emlékektől, látszott rajta, hogy nem sokat volt használva.

A boszorkány gondosan le- és felsöpörte a szobát, kihordta a folyosóra a foszladozó ágyneműt és a szétkorhadt szalmazsákot, amit nagy morgolódására nem sikerült egy darabban eltávolítania a szobából, így megint seperhetett fel. A kisebb bútorokat szintén kivitte a helyiségből, már csak a nehéz  ágykeretet kellett tologatnia, bár nem volt így sem könnyű dolga. A bejárattól a talicskával vitte a szemétégetőhöz az ágyneműt és két körben a matrac maradványait. Hozzá csapta a kis fogadószoba szétrágott díszpárnáit is menet közben a kupachoz. Az utolsó útjáról visszafelé a talicskával azt vette észre, hogy valaki közeledik az udvaron át a házhoz.

Visszaszaladt a folyosóra a botjáért, és mire visszaért az ajtóhoz, öt városőr állt a bejárat előtt. Elianor őszinte ijedtséggel nézett rájuk, akik meglepetten szemlélték a nyakigláb, idegen, szőke gyereklányt. 

Az egyikük egy kerek képű, szakállas férfi volt, a másik egy sovány, nyurga, keskeny arcú fickó. A harmadiknak éles vonásai voltak, ami a boszorkányt valamiért az elfekre emlékeztette, a negyedik, talán a legidősebb a férfiak közül, púdert és sminket viselt, ami a kor nemeseinek a sajátos megjelenését tükrözte. Mindannyian a Mossmore-i városőrök láncing vértezetét és lándzsáját viselték, a zöld tabarddal (címerrel díszített, ujjatlan, rövid köntös). A különítmény vezetője lehetett az az őszes hajú asszony, aki a tisztek címeres mellvértjét és zöld köpenyt viselt.

"Jó napot!" - szólalt meg végül Elianor - "Miben segíthetek?" 

"Szervusz, kedvesem" - kezdte a nő a poros-pókhálós, kiizzadt lányra pillantva - "A gazdád itthon van?" 

A boszorkány kihúzta magát, amennyire csak tudta:

"Nincs gazdám, a nevem Lady Elianor Runebranch, Lady Nightfair örököse vagyok, ez pedig az én birtokom. Segíthetek valamiben?" 

"Ez igazán meglepő..." - kezdte a nő, de a sminket férfi közbevágott: 

"Ez nevetséges!"... - ketten, a szakállas és az elf-képű nevettek a közjátékon. 

Elianor nem tudta, hogy mit mondjon. Az iratai az üvegházban voltak, egy nem jelentett hulla meg a szemétégető gödrében. Ha megtartotta volna a patkányokat, mostanra szétszedték volna.... 

Végül mosolytalan arccal nézett a nő szemébe, várva, hogy ő tegyen rendet rangidős lévén. 

"A nevem Lady Luned Havenwing, a Mossmore-i városőrség egyik kapitánya vagyok" - mutatkozott be - "A kísérőim Lord Peyton Blackmoon, Elies, Bernart és Reynard városőrök. Kedvesem, megnézhetem az irataidat? Csupán a rend kedvéért. Úgy tudtuk, hogy a birtok elhagyatott." 

"Az irataim az üvegházban vannak, ha volna kedves követni szívesen megmutatom. Bár az épület nagy része áll, talán már önöknek is feltűnt, hogy nincs lakható állapotban." 

"Rendben" - bólintott az asszony. 

"Erre kérem" - Elianor határozott mozdulattal becsukta maga mögött a ház öreg ajtaját és magában mosolyogva, de kifelé unott arcot mutatva a szavaiban kétkedő nemes elé állt, aki kitakarta a szűkös ösvényt.

"Szabad lesz?" 

"Hah!" - a férfi felháborodott arccal húzódott félre előle, nehogy a lány koszos ruhája hozzá érjen. 

Az ösvényen a boszorkány időnként hátra fordult, mintha egy-egy ágat vagy valamilyen akadályt tenne félre, csak, hogy megbizonyosodjon róla, hogy mind követik.

"Mi van a kúttal?" - kérdezte az asszony, mikor közelébe értek. 

"Teljesen összetört és beköltözött egy fészek valami... Ki fogom tiszíttatni, ha már sikerül körbe-gyomlálnom." 

"Honnan veszed az ivóvizet?" - csodálkozott a kapitány.

"A városban voltam tegnapelőtt szerszámokat és ellátmányt venni." 

"Több üzletben is megfordultál?" 

"Csak háromban. Szerencsémre találkoztam Lady Alyna Grassbane-nel és a kísérőjével a főkapunál, és volt kedves útba igazítani két vegyesbolt és egy pékség felé." 

Lady Alyna nevére a városőrök is felkapták a fejüket, bár ez elkerülte Elianor figyelmét. 

"Az alkimista üzletben nem jártál?" - nyomatékosította a kérdését Lady Havenwing.

"Nem tudtam, hogy Mossmore-ban működik alkimista" - próbálkozott egy gyenge hazugsággal Elianor, de igyekezett némi igazsággal takarni azt: 

"Az üvegházban néhány felszerelés sértetlen, egyelőre amúgy is csak teát főzni van időm." 

"Akkor most az üvegházban laksz?" - lepődött meg az asszony.

"Igen, bár szeretnék a házba költözni a hideg beállta előtt. Egyelőre csak a kulcsokat kaptam meg, Lady Nighfair ügyvédje még tárgyal a bankkal az örökség többi részéről, mert nagy a család."

"Pontosan milyen rokoni kapcsolatban álltál Lady Nighfair-rel?" - folytatta a kihallgatást a kapitány.

"Az anyai nagyanyám testvére volt. Eredetileg az édesanyámra hagyta a birtokot, de őt már elvesztettük és tőle mindent én örököltem, így került másodfokon énhozzám a ház."

"Egyedül tervezel itt élni?"

"Még nem gondoltam át, igazából csak pár napja értem ide, és szembesültem a birtok állapotával. Most leköt a munka, mert amíg nem lehet hozzáférni a házhoz, hiába hívnék kőművest vagy ácsot."

"Ebben igazad van, csak meglepett, hogy egy nemes hölgy ilyen munkát végez."

"Bűnözőket kergetni sem lehet unalmas!" - felelte kuncogva Elianor, és már ott is álltak az üvegház romjainál. 

A városőrök elképedve nézték a rozsdás-koszos-törött szerkezetet, míg a lány a zárba illesztette a fekete kulcsot és kinyitotta a nyikorgó ajtót.

Egyenesen a munkaasztalhoz lépett, és a egyik fiókból elővette a tekercstartót, amiben a személyes iratait tárolta. Kikereste a saját származási lapját és az ügyvéd levelét a birtoklevél másolatával. Minden további komment nélkül adta oda Lady Havenwing-nek, aki udvariasan megállt az ajtóban és ott vizsgálta meg a dokumentumokat. 

"Köszönöm kedvesem." 

"A városban eltűnt egy férfi" - tette hozzá kisvártatva - "Állítólag a Nightfair-birtokra indult különleges növényekért."

"Nagyon megijesztett volna, ha megpróbál betörni ide! Nem vettem észre semmit, de jó lenne, ha senki sem próbálna meg a birtokon barangolni. Már volt szerencsém egy óriás pókhoz, óriási patkányokhoz és szárnyas kígyókhoz is! Nem tudom garantálni mások biztonságát. Ráadásul varázslóként Lady Nightfair rengeteg védelemmel látta el a házat is, magam is belefutottam már éles csapdákba."

"Értem kedvesem. Nem bánod, ha a rend kedvéért körül nézünk, ugye?"

"Tessék nyugodtan. Ha a házba szeretnének bemenni, szívesen segítek. Nem minden része biztonságos, nem szeretném, ha beleesnének valami sötét lyukba."

"Talán kezdjünk is ott." - bólintott Lady Havenwing.

 "Rendben. Csak annyit kérek, hogy kezeljék diszkréten a látottakat." 

Szavait megrökönyödött csend követte, de nem törődött vele.

Elianor kifejezetten örült neki, hogy nagyrészt már feltakarította a vendégszobát, eltüntetve a "csata" nyomait. Az előszobában egyenesen a laboratórium felé indult, de kapitány megtorpant a dél felé vezető,  bezárt ajtó előtt:

"Itt mi van?" 

"Sajnos nem tudom, a kulcsok között nem volt olyan, ami nyitná a zárat. Azt reméltem, hogy a takarítás közben majd rábukkanok valahol."

Bár nem sikerült meggyőznie az asszonyt, az egyelőre ráhagyta a dolgot a lányra. A füstös-kormos laboratóriumba lépve érdeklődve nézett körül a városőrök vezetője: 

"Valami kigyulladt?" 

"Volt egy patkány fészek a dél-nyugati sarokban, és nem tudtam, mennyi állat van benne, ezért megpróbáltam kifüstölni őket. A fészek azonban a ház alá omlott. Kérem, legyenek óvatosak a nyílás körül!" 

"Ez itt a konyha" - mutatta az ajtó nélkül maradt nyílást a boszorkány - "A falak megdőltek, kőművesre lesz szükség, hogy helyre tudjam állíttatni, csak remélni merem, hogy nem kell kibontani semmit..." 

"Talán jó lenne ablakot nyitni." - jegyezte meg az Lord Blackmoon. 

"Hálás lennék, ha megtenné, az én erőm kevés volt hozzá" - felelte a lány az ablak alatti padon heverő feszítővasra mutatva.

A nemes fintorogva az ablakhoz lépett, majd a feszítővasat a tok és a keret közé illesztette. Ahogy nekifeszült, a keretből kitörött egy ökölnyi darab, és a szerszám egyenesen az üvegbe vágódott, millió szilánkra robbantva azt. 

"Nem pont így gondoltam" - gondolta Elianor, de végül csak annyit mondott: 

"Megsérült?" 

"Nem..." - morogta a jó Lord, társai pedig igyekeztek elrejteni a vidámságukat. 

A boszorkány bólintott. A káoszból látszott, hogy mostanában senki sem tartózkodott itt huzamosabb ideig. 

A lány következőnek megmutatta a pince lejárót. 

"Még nem voltam lent, el sem merem képzelni, mi lehet ott..." 

"Akkor majd mi megnézzük!" - ajánlotta, nem minden nyomaték nélkül, Lady Havenwing, de Elianor már a fogadószobánál volt. Tudta, hogy a ház méretei miatt ezt a titkos ajtót nem tagadhatja le. 

"Ez az átjáró vezet a ház privát részéhez." 

A folyosón most a reggeli takarítási kísérlete miatt néhány félrehúzott kisbútor sorakozott. A padlón lévő porban a lány munkálkodásának jelei eltakarták a kivonszolt férfi testének a nyomait. Elianor sorra kinyitotta a fürdőszoba, a vendégszoba és a szalon ajtaját. A városőrök csodálkozva kóboroltak a hatalmas szalonban. 

A boszorkány korábban a betörő bőrvértjét és felszerelését a vendégszoba kandallójának kéményébe tuszkolta be, és igen jól sikerült elrejtenie, így nem keltett semmilyen gyanút. 

Végül az emeleti hálószobához indultak. 

"Az mi?" - kérdezte az Elies nevű férfi a homokos vödörre mutatva. 

"Szárnyas kígyó tojások. A szalonban volt a fészek." 

"Ki akarod költeni őket?" - kérdezte meglepetten a Reynard nevű, elf-képű fickó.

"Persze, a mérgük alapvető alkímiai alapanyag, ráadásul kiváló házőrzők, mivel védik a területüket." 

Lady Havenwing a kilincstelen acél ajtó előtt állva vizsgálgatta azt. 

"Sajnos még nem volt időm rá, de az biztos, hogy varázslattal van lezárva." - jegyezte meg Elianor. 

"A falakon festmények voltak?" - kérdezte Lord Blackmoon a nyomokat szemlélve. 

"Talán, de sajnos már nem voltak itt, amikor megjöttem. A legtöbb személyes holmit jóval korábban elszállították." 

A boszorkány áldotta az eszét, hogy az éjjeli szekrényke fiókjait a helyükre igazította, amikor először a szobában járt.

"Szóval korábban nem jártál a pincében és abban a földszinti helyiségben?" - ismételte meg Lady Havenwing a kérdést, mintha ellentmondáson szerette volna kapni a lányt.

"Így van!" - helyeselt Elianor. 

"Akkor a biztonságod érdekében az lesz a legjobb, ha megnézzük a pincét, és talán azt a szobát is, ha nem bánod, hogy... Alternatív módon nyitjuk ki az ajtót." 

"Csodálatos lenne, de még egyszer szeretném leszögezni, hogy nem tudom mi van odalent és nem tudok felelősséget vállalni a testi épségükért, ha valami balul sül el." 

Bernart városőr egy kissé megszeppenve hallgatta a beszélgetést, olyasmit motyogva, hogy "Ez nem része a feladatuknak", de senki sem törődött vele.

Először mégis a földszinti szobához indultak. A "vitéz férfiak" egymást váltva próbálták betörni az ajtót, végül a feszítővas is előkerült, meg egy balta, és szegény ajtó csúnya véget ért, mehetett gyújtósnak a szemétégetőbe. A jól bezárt szoba egy ebédlőt rejtett.

A helyiség padlója gyönyörűen faragott diófából készült parketta volt, amelyet sötétzöld szőnyeg takart. Az északi falon, a bejárati ajtó mellett, hatalmas, faragott tölgyfa kredenc állt, amelyben régi porcelán edények és ezüst evőeszközök hevertek. A keleti falon hatalmas, széles ablakok sorakoztak, amelyek normál esetben természetes fényt juttattak volna az ebédlőbe. Azonban ablakokat sötét, vastag, vörös bársonyfüggönyök fedték, amelyek teljesen eltakarták a kilátást az udvarra. Az ebédlő közepén egy hatalmas diófából készült asztal állt, amely körül valaha tucatnyi szék sorakozott. Az asztal lapjába a család címere volt belevésve, és az székek is faragott diófából készültek. Az ebédlő falait vörös tapéta borította, amelyen antik díszek és aranyozott keretekben elhelyezett festmények voltak láthatók. 

Azonban a felnyitáskor a szoba más képet mutatott. Az ebédlő falaiban lyukak és repedések keletkeztek, az antik asztal és székek pedig porosan és széttörve hevertek. Az északi falon a kredenc tetején már csak pókhálók maradtak. Az ablakokon a függönyök el- és leszakadtak, és a kilátást a maradványaik és sűrű, fehér pókhálók takarták el. 

Elianor ismét fényt varázsolt a botjára, majd azt maga elé emelve elsőként lépett a helyiségbe. A bot hideg fénye megcsillant a sűrű pókháló-tengeren, majd a lánynak minden lelki erejére szüksége volt, hogy ne sikítson fel, mikor meglátta a két hatalmas farkaspókot a szemközti sarokban. A boszorkány a háta mögött állóktól nem tudott visszamenekülni az előszobába, így a sarok felé lépett, remélve, hogy ezúttal semmi sem mászik rá hátulról. Elies városőr lépett be a szobába következőnek, de nem vette észre a távoli, sötét sarokban rejtőző pókokat. Lady Havenwing érkezett, aki a szörnyeket meglátva támadásra szólította fel az embereit, s lándzsáját azonnal a közelebbi lényre hajította. 

Elianor nem vette észre, hogy Elies rámarkolt az ezüst evőeszközökre a polcon, mert a pókokkal volt elfoglalva, de a kapitány látta, hogy mit művel, a szeme sarkából. Lord Blackmoon a lándzsájával a távolabbi pók felé célzott az ajtóból: kiváló képességeinek és nemesi erényeinek köszönhetően természetesen keresztül is döfte a szörnyet. A háta mögül Bernart városőr egy varázslatos, mágikus lövedékkel célozta meg az egyik lényt. Elianor egy boszorkánysugárral kivégezte a közelebbi farkaspókot, miközben Elies a zsebébe próbálta gyömöszölni a zsákmányt. Lady Havenwing közé és a pókok közé helyezkedett, helyet adva Bernartnak egy újabb varázslathoz. Reynard városőr ezúttal elhajította  a maga a lándzsáját is: beleállt a pókba, Lord Blackmoon fegyvere mellé. Végül a boszorkány egy kékes-lila villanással azt is a túlvilágra küldte. 

"Több nincs?" - kérdezte halkan a lány a városőröket. 

"Nem láttam többet, de azért óvatosan nézzünk körül." - válaszolta Lady Havenving, és Elianor a seprűjéért indult a titkos folyosóra.

"Ha végeztél az evőeszközök letisztogatásával, akkor add őket vissza Lady Runebranch-nek!" - szólította fel a kapitány Elies-t, amíg a boszorkány távol járt.

Elies megpróbálta tagadni a lopást, de kevés sikerrel. Végül két társa lefogta, míg a másik kettő kiforgatta a zsebeit. Elies-t letartóztatták és mire Elianor visszaért, a városőrök szedelőzködtek is.

Lady Havenwing még segített a lánynak a pókhálókat lebontva ellenőrizni, hogy nincs-e valahol még egy óriás pók, de a kéményben sem találtak ilyet.

"Azok alapján, amit láttunk, a pincébe inkább ne menj le egyedül, kedvesem. A napokban hozok néhány talpraesett embert, akikkel felderíttetem majd."

"Nem szeretnék gondot okozni..." - mentegetőzött Elianor.

"Ugyan. Elnézést kérek az ablak, a ajtó és az evőeszközök miatt."

"Semmi javíthatatlan nem történt, de mi lesz most vele?" - nézett a boszorkány a láncra vert férfira.

"Nem maradhat a városőrök között egy tolvaj!" - felelte Bernart undorodó arccal.

"Értem. Sajnálom."

"Az ilyeneket fel kellene kötni, de ehelyett megússza néhány nap börtönnel." - morgolódott Lord Blackmoon, Elianor azonban csak a fejét rázta, és Elies-hez lépett:

"Nem tudom mire gondolt, amikor eltette azt a pár öreg kanalat, de kérem, soha többé ne lépjen a birtokra."

Elies lesújtottan, lehajtott fejjel bólogatott szégyenében.

A városőröket a kapuig kísérte Elianor, majd a maradék szemetet - az összetört, menthetetlen székekkel együtt - a szemétégetőbe vitte és meggyújtotta a kupacot.

"Jobb lesz eltüntetni azt a holttestet, mielőtt Lady Havenwing-nek eszébe jut, hogy miért is érkezett eredetileg a házhoz."

A máglyát nem akarta magára hagyni, ezért a szemétégető körül kezdte megfékezni a vadont. Igyekezett nem tudomást venni a "sült hús" szagáról, de a nedves lomb és az ágyneműk jól elfedték a gyanús füstöt. A jókora kupac még este is lángolt, igaz Elianor minden újonnan levágott hulladékot hozzáadott a máglyához. Jól haladt a munkával, de ideje volt, hogy letegye a szerszámokat az éjszakára.

Ahogy a szállása felé indult, észrevette, hogy valaki egy lámpással áll a kapuban. Bernart városőr tért vissza a Nightfair-birtok bejáratához, ezúttal egymagában. Elianor kissé aggódva közeledett a kapuhoz, és megállt épp hallótávolságon belül. 

"Jó estét, segíthetek valamiben?" 

"Jó estét, Lady Runebranch. A nevem Bernart Coldcut. Egy kéréssel fordulnék önhöz, és szeretném, ha meghallgatna. A kérésem tárgya egy mindkettőnk számára előnyös ajánlat lenne, természetesen csupán üzleti alapon."

"Nem igazán értem, hogy mire gondol..." - a lány kicsit szorosabban markolta a botját.

"Lady Nightfair egy igen ügyes alkimista hírében állt, amíg a birtokon élt. Ugyanakkor azt is tudták a hatóságok, hogy a munkássága... Nem éppen veszélytelen." - kezdte Bernart.

"Nem biztos, hogy jól értem, valamivel vádolja a korábbi tulajdonost?"

"Szó sincs róla. Nézze, kisasszony, én nem csak városőr vagyok, ez csupán a keresetem. A városban él egy Hadrian Mossbrook nevű varázslómester, és amikor segítettem neki megoldani egy kellemetlen ügyet, a tanítványának fogadott. Persze, többnyire a könyvtárát és az iratait rendezem, amíg a visszaemlékezéseit írja... De a minap kezembe akadt egy elismervény egy különleges bájital megrendeléséről, amihez nem tartozott szállítólevél, tehát valószínűleg nem érkezett meg." - folytatta a férfi.

"Arra gondol, hogy a bájital még a házban lehet, már, ha elkészült?" - kérdezte meglepetten Elianor.

"Nos, a kérdéses keveréknek legalább tizenegy évet kell érlelődnie egy vérfa hordóban..."

"A hordó pedig valószínűleg a pincében lenne..." - a boszorkány izgatott lett, ahogy összeállt a fejében a kép.

"Igen, hölgyem. Az ajánlatom pedig a következő: a holnapi nap minden rendelkezésre álló felszereléssel és varázslattal jelentkezem Önnél, és segítek a pince felderítésében és megtisztításában, csupán annyit kérek, hogy ha a kérdéses ital rendelkezésre áll, akkor hadd vigyem el a mesteremnek. Bár ő már valószínűleg megfeledkezett róla, egy igen hosszú kutatásának a végeredménye ez a főzet." - hajolt meg Bernart udvariasan.

"Az ajánlata elfogadható természetesen, de még egyszer szeretném emlékeztetni rá, hogy az épülete szerkezete az elhanyagoltságtól meggyengült. Nem tudom hangoztatni, hogy mennyire veszélyes lehet az alatta lévő terület." - Elianort most már kifejezetten zavarta, hogy ennyiszer kell ismételnie magát.

"Kerítek reggelig olyan varázslatot, ami segíthet mindkettőnknek egy esetleges omlás esetén, akkor kevésbé fog aggódni?" - somolygott a férfi.

"Nos, ez sokat könnyítene a lelkemen."- bólintott a boszorkány.

"Akkor holnap érkezem a felszereléssel." 

"Rendben, itt találkozunk majd. Jó éjszakát kívánok!" - bólintott a lány.

"Önnek is, Lady Runebranch."

Bernart még egyszer udvariasan meghajolt, majd sarkon fordult és távozott az erdei úton.

A lány visszatért az üvegházba, megmosakodott, hajat mosott, teát főzött és lefekvés előtt még Lady Nightfair visszaszerzett naplóját lapozgatta, hátha megtud valamit a kérdéses keverékről. 

Valóban, jó néhány évvel a költözése előtt elvállalt egy nagyon furcsa keveréket, aminek a pontos hatását ugyan nem ismerte, de olyan kihívásokat jelentett a hozzávalók beszerzése és elkészítése, hogy szívesen elvállata a feladatot...